2016. május 7., szombat

Szárnyaszegetten

Spoileres szösz, amennyiben nem olvastad a Magi legújabb fejezeteit, bele ne fogj~
Az egész fic egy headkánon gyűjtemény, de azért biztos, ami biztos, kirakom a SPOILER táblát.

Az egész kicsit olyan volt, mint amikor Amon először megáldotta, vagy amikor aktiválta az erejét; a személyes tárolója felizzott, ő felszisszent az éles, csípésszerű érzésre, évek óta nem érzett ilyet, Aladdin kérdőn pillantott rá, s a pupillája kitágult a felismeréstől.

- Alibaba visszatért közénk – mondta halk, dallamos hangon, és Morgianának ebben a pillanatban épp olyan megfoghatatlan és távoli volt, mint amikor Solomon bölcsességét használta. Emlékezett az üres pillantására a ravatalon, amikor Kouen a vállát rázta, hogy keljen fel és csináljon végre valamit. Amikor nem tudott magyarázatot adni arra, hogy miért hiszi hirtelen, hogy nincs is olyan sok különbség a fekete és fehér rukh között, mi lenne, ha egyszerűen összeolvasztanánk a kettőt, semmi sem fekete-fehér, hanem szürke, és akkor mindenki döbbenten meredt rá, mert a világ teremtőjének fia nem feltételezheti ezt. És az élet nagyon-nagyon lassan tért vissza Aladdin szemeibe; Hakuryuu mellett maradtak, és figyelték, mint próbálja talpra állítani a polgárháború rombolta birodalmát, s mint bukik bele az igyekezetbe, mert hiába a királyi vér, ha még két dzsinnel sincs érzéke az uralkodáshoz, és Sinbad egyszerre hátat fordított mindannyiuknak. A nép fellázadt, a császár fejét akarta venni, így menekülnie kellett.

Együtt keltek útra, elvégre ők voltak Hakuryuu utolsó megmaradt barátai. Aladdin ugyan még sokáig viselkedett vele távolságtartóan; első királyi tárolójának a vesztét a második okozta. És igazából Hakuryuut nem is ő választotta – Zagan csak azért csatlakozott hozzá, mert képtelen lett volna még egy emberöltőn át elviselni Amon társaságát, és mert a keleti fiú ugyanúgy gyűlölte a világot, amibe született, mint ő.

Morgianának néha még mindig bevillant az emlék, amikor Hakuryuu – immár a Kou Birodalom negyedik császáraként – a kezét szorongatva térdre vetette magát előtte, és ő egy szörnyű, kínos pillanatig azt hitte, újra megkéri a kezét.

- Légy a személyes tárolóm, kérlek.

Elrántotta a kezét, és hevesen megrázta a fejét.

- Ez nem így működik – csóválta a fejét Aladdin. – Mor már Alibaba tárolója, akár tetszik, akár nem.

- Alibaba halott, Aladdin – felelte hidegen. – Sajnálom. Attól még, hogy a vándorló magival őrizteted a testét a szurdokban ki tudja meddig, nem fog visszatérni.

Aladdin először vitatkozni akart, aztán csak mindentudóan összepréselte az ajkát. Feleslegesen magyarázná neki újra és újra – Solomon bölcsessége megmutatta neki, milyen hosszú és veszedelmes út vár Alibabára, ha a visszatérés mellett döntene. És Aladdin biztos volt benne, hogy nem hagyja cserben. Hiszen ígéretet tettek egymásnak, hogy együtt fogják beutazni a világot.

Morgianának nem sokszor támadt sírhatnékja; a hosszú rabszolgaság alatt elfojtotta az érzelmeit, és csak most tanulta újra megélni őket. Ez a gát azonban végleg leszakadt benne, amikor a tároló újra felizzott a karján, valami szorította a torkát, és amikor Aladdin este, a tűz körül ülve szóbahozta elvesztett barátjukat, a válla egyszerre megremegett, és könnyek lepték el a szemét, ahogy halkan felzokogott. Aladdin átölelte, és a hátát dörzsölgette megnyugtatóan, ahogy oly’ sokszor vigasztalták egymást az eltelt évek során, és Hakuryuu csak tátogni tudott a hír hallatán, majd ő is hitetlenkedő, boldog könnyekben tört ki.


És ahogy elhúzódott Aladdintól, hogy megtörölje az arcát, észrevette, hogy a fiú ajkán ismét a régi, csalafinta mosoly játszik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése